1960–1966: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mesterei: Bernáth Aurél, Kmetty János. A Székesfehérvári Művészek Társaságának elnöke, emellett a MAOE, a MKISZ, a Magyar Festők Társasága, a Magyar Vízfestők Társasága, valamint a Szinyei Merse Pál Társaság tagja. 1967-től állít ki, Székesfehérvárott él. 1968-ban Párizsban járt. Hosszabb tanulmányúton volt Svédországban, ösztöndíjjal Rómában. Már a 60-as évek második felében, pályája kezdetén elkülönült a fiatal művészek neoavantgárd törekvéseitől. Művészi kifejezőeszközéül a falfirkák, gyermek- és barlangrajzok naivitását használja. Gazdag szimbolikájának egyik fő eleme a víz. Naplószerű festményei nagy részén a humor, az (ön)irónia, de ezzel együtt a melankólia uralkodik. Egyaránt fest játékos akvarelleket és nagyméretű táblaképeket, sőt a 70-es évektől kezdve dobozmunkákat is készít, amelyek festett installációja kicsinyített színpadi díszlet-makettek világát idézi. Festményei többnyire figurális, rajzos kalligráfiájúak; színhasználata azonban (Nadapi kert I., 1997) az imresszionizmus és az expresszionizmus intenzitásáról is tanúskodik. Leíró, elbeszélő jellegű formanyelve sajátosan könnyed, már-már gravitáció nélküli – gyakran az egyiptomi ábrázolásokhoz hasonló többnézetűséggel – térbeliséggel párosul. Képeinek kerete nem lezárja és egybefogja, hanem megnyitja, és a végtelenben folytathatóvá teszi műveit. Festményeinek, rajzainak, kompozícióinak (egy vagy több) centrumát, mint enyészpontot vagy fókuszpontot nem látható módon bújtatja el a képsík alá; így az egyfajta centrifugális erő középpontjaként szívja maga felé a gyakran örvénylő motívumokat, áramvonalakat. Művein a figuralitást és az absztrakciót társítja. Kedvelt motívumai a labirintus, kút, barlang, kert, torony, sziget, forrás; képeinek szereplői bohócok, törpék, gólemek, szárnyas alakok, bogarak; a jelenetek helyszíne gyakran a kocsma, a vasút, a város, a falu. 2000-ben Kovalovszky Márta művészettörténész tanulmányával kismonográfia jelent meg eddigi munkásságáról. Ujházi Péter élete, és több mint három évtizedes művészpályája Székesfehérvárhoz kötődik. Ebben a városban született 1940-ben, és ide tért vissza a Képzőművészeti Főiskola festő szakának elvégzése után 1966-ban. Iróniával fűszerezett, elbeszélő festészetében egyszerre íródik a történelem és a mindennapok krónikája. Képeinek sajátos, több nézetből összerakott térképzete a hetvenes évek közepén szinte szükségszerűen vezeti el a művészt az asszamblázshoz, a dobozok világához, majd a nyolcvanas években a kollázsolt, térbeli papírmunkákhoz, a leporellókhoz, hogy aztán a kilencvenes években a szobrászat felé fordulva, megszülessék egy groteszk kerámiapanoptikum. Ujházit, alapvetően narratív művészi attitűdje ellenére, mindig vonzotta a tájfestészet. A nadapi lombkép-sorozat egy, a hatvanas évek végén induló, máig tartó impresszionisztikus tájnapló, melynek állandó helyszíne és inspiráló forrása Nadap, egy kis falu a Velencei-hegységben. Csatakép vagy kocsmai jelenet, heroizmus vagy banalitás Ujházi ‘sebészi’ ecsete nyomán a dolgok valódi arcukat mutatják, sokszor esendők és szánalmasak. Ujházi készségesen alámerül, elvegyül, megfigyel és elmesél, úgy ahogy csak ő tud, azt, amit csak ő lát – Nadaptól New York-on át Budapesttől Lisszabonig. Dobozok, piramisok, ügyiratgrafikák, leporellók – mind egy-egy részlet a világból, akár egy színpadi előadás, ahol a szereplők eljátszanak valamit az életünkből, s a részben mindig ott az egész. Képein kiteríti, megforgatja, felszabdalja a teret, sajátos viszonyrendszerbe állítva figuráit. Ez az egyéni térfelfogás egyszer csak már nem fért meg két dimenzióban, s a művész a festés mellett dobozokat épített. Ujházi életművében elkülöníthetők bizonyos korszakok, de az egyes műtípusok vagy műtárgy-együttesek kisebb-nagyobb kihagyással folyamatosan jelen vannak. Ilyenek a dobozok, vagy a Nadapi kert-ciklus.